ELSŐ RÉSZ: AZ IDŐPONT, AMELY SZERINTÜK RÁÉRT
– Halaszd el az orvosi időpontodat. Anyámat el kell vinni a plázába.
A férjem, Gordon nem kérte – kijelentette. Karba tett kézzel állt a konyhában, mintha természetes lenne, hogy az időm, az egészségem és az életem felett is ő rendelkezik.
Anyósa, Rita, nyugodtan kortyolgatta a teáját, majd bosszús pillantást vetett rám.
– Ne csinálj ebből ekkora ügyet – mondta. – Csak egy rutinvizsgálat.
Csak egy rutinvizsgálat.
Ez a két szó mindent megváltoztatott bennem.
Hetek óta állandó fájdalom gyötört a hasamban. Annyit fogytam, hogy a kedvenc nadrágjaim lógtak rajtam. Éjszakánként alig aludtam, az evés is nehezemre esett, és a gyógyszerek sem segítettek.
Őket azonban ez egyáltalán nem érdekelte.
Csak az számított nekik, hogy időben odaérjenek a leárazásra.
Harminckét éves voltam, Jocelyn Carternek hívtak, és egy kiberbiztonsági cégnél dolgoztam szoftvermérnökként Dél-Floridában. Keményen dolgoztam azért, hogy idáig eljussak.
Gordon és Rita azonban másként tekintettek a sikereimre.
Számukra a fizetésem nem a munkám eredménye volt.
Csupán egy pénzforrás, amelyből kedvük szerint költekezhettek.
Márkás cipők.
Luxuséttermek.
Hétvégi kiruccanások.
És Rita minden újabb hóbortja.
Gordon jól keresett, mégis az ő fizetése mindig a saját autójára, hobbijaira és kütyüire ment. A jelzálog, a rezsi, a bevásárlás, Rita vásárlásai és a közös nyaralások költségei viszont rendre az én bankkártyámon landoltak.
Sokáig azt hittem, nagylelkű vagyok.
Később rájöttem, hogy a nagylelkűség megszűnik nagylelkűség lenni, amikor elvárássá válik.
Aznap reggel a konyhasziget mellett álltam, és az orvosi papírjaimat rendeztem egy dossziéba.
10:30-ra volt időpontom a gasztroenterológusomnál Fort Lauderdale belvárosában.
Az orvos külön kérte, hogy semmiképp se halasszam el.
A fájdalmam rosszabbodott.
A kezelés nem használt.
Új vizsgálatokra volt szükség.
Már az is kimerített, hogy álltam.
Ekkor Gordon és Rita lejöttek az emeletről.
Mindketten elegánsan felöltözve.
Nem úgy néztek ki, mint akik egy beteg embert kísérnek orvoshoz.
Sokkal inkább úgy, mint akik vásárolni indulnak.
Rita odalépett a pulthoz, és minden szó nélkül arrébb lökte az orvosi dossziémat, hogy letehesse a teáscsészéjét.
A mappa majdnem leesett.
Az utolsó pillanatban kaptam el.
Bocsánatot sem kért.
– Át kell tenned az időpontodat – jelentette ki.
– Tessék?
– Ma exkluzív leárazás van a Galleria bevásárlóközpontban. El kell vinned.
– Nem tudom elhalasztani. Az orvos ragaszkodott ehhez az időponthoz.
– Az orvosok mindig ezt mondják.
– Hetek óta fájdalmaim vannak.
Gordon közbevágott.
– Jocelyn, ne dramatizáld túl.
– Azt akarod mondani, hogy fontosabb a vásárlás, mint az egészségem?
– Nem ezt mondtam.
– De pontosan ezt.
Sóhajtott.
– Csak egy vizsgálat. Ráér pár nappal később is.
Egyszer sem kérdezte meg, hogy vagyok.
Nem ajánlotta fel, hogy ő viszi el az anyját.
Nem mondta, hogy hívjanak taxit.
Csak azt várta, hogy én legyek a sofőrjük… és én fizessek.
Rita eközben már a telefonján nézegette a luxustáskákat.
Akkor értettem meg.
Számukra nem feleség voltam.
Nem családtag.
Hanem egy bankkártya két lábon.
Mély levegőt vettem.
– Tudjátok mit? Igazatok van.
Mindketten meglepetten néztek rám.
– Elviszlek benneteket.
Rita mosolyogni kezdett.
– És ugye mindent te fizetsz?
– Igen – feleltem mosolyogva.
– Amit kiválasztotok.
Nem tudták, hogy én már egészen más döntést hoztam.
Pontban kilenckor elindultunk.
Én vezettem.
Rita mellettem ült.
Gordon hátul.
Útközben egyre erősebben fájt a hasam.
Ők ezt észre sem vették.
Rita a barátnőjével beszélt telefonon.
– Jocelyn ma mindent fizet nekem.
Pedig ilyet soha nem mondtam.
A pláza parkolójába érve megszólalt a telefonom.
Valójában csak egy előre beállított ébresztő volt.
Úgy tettem, mintha munkahelyi hívást kaptam volna.
– Rendben, öt perc múlva belépek a megbeszélésre.
Gordon kérdőn nézett rám.
– Mi történt?
– Rendkívüli munkahelyi probléma. Menjetek csak be. Válasszatok ki mindent, én fél óra múlva megyek fizetni.
Rita felragyogott.
– Bármit?
– Bármit.
Mindketten kiszálltak.
Vissza sem néztek.
Megvártam, amíg eltűnnek az üzletben.
Aztán kitolattam…
…és egyenesen az orvosomhoz hajtottam.
10:30-kor már a rendelő várójában ültem.
Nem sokkal később megérkezett a legjobb barátnőm, Pearl is.
Áthozott egy üveg vizet.
– Hogy vagy?
– Rosszabbul.
– Gordon elkísért?
– Nem.
Pearl csak megszorította a kezem.
Ez a gesztus majdnem könnyekre fakasztott.
Ő átsétált a városon, hogy ne legyek egyedül.
A férjem inkább bevásárolni ment az anyjával.
A vizsgálatok után kiderült az igazság.
Súlyos gyomorfekélyem alakult ki.
Az orvos komolyan rám nézett.
– Jocelyn, ezt nagyon komolyan kell vennie.
Elmagyarázta, hogy a fekély már veszélyes állapotban van.
Ha tovább halogatom a kezelést, akár belső vérzés is kialakulhat.
Új gyógyszereket írt fel.
Pihenést rendelt el.
És hozzátette:
– Csökkentenie kell a stresszt.
Keserűen elmosolyodtam.
Mintha a stresszt egyszerűen ki lehetne kapcsolni.
Miután kijöttem, Pearlnek mindent elmeséltem.
A reggeli vitát.
A hazugságomat.
A bevásárlóközpontot.
Ő csak ennyit mondott:
– Ennek ma véget kell vetni.
A telefonom tele volt Gordon üzeneteivel.
Hol vagy?
Már kiválasztottunk mindent.
Gyere a bankkártyával.
Nem válaszoltam.
Egyszerűen kikapcsoltam a telefonomat.
És hosszú idő óta először…
…béke költözött belém.
