Amikor véget ért a házasságom, harmincegy éves voltam. Volt egy négyéves kislányom, 1 100 dollár a bankszámlámon, és egy autóm, amely csak akkor indult be, ha kétszer fordítottam el a kulcsot.
Ez volt mindenem.
A lányom, Trixie, még túl kicsi volt ahhoz, hogy megértse, miért ment el az apja, vagy miért csomagoljuk kartondobozokba az életünket.
– Valami jó helyre megyünk? – kérdezte, miközben egy lila pulóvert tartott a kezében.
– Egy új helyre költözünk – feleltem.
– Apa is jön?
– Ma nem, kicsim.
Elfogadta a választ, betette a pulóvert a dobozba, én pedig elfordultam, hogy ne lássa a könnyeimet.
Részmunkaidőben egy fogorvosi rendelőben dolgoztam, de a fizetésem alig volt elég az élelmiszerre. A legtöbb lakás tulajdonosa kauciót, hitelképességi igazolást, ajánlásokat és jövedelemigazolást kért – olyasmiket, amikkel nem rendelkeztem. Néhányan még válaszolni is abbahagyták, amikor megtudták, hogy gyerekem van.
Egy nap egy kézzel írt hirdetést vettem észre egy élelmiszerbolt kirakatában.
KIADÓ GARZON A GARÁZS FELETT. PALMER UTCA. 800 DOLLÁR. KERESSE ALVAREZT.
A lakás egy régi kék ház mögött állt.
Egy hálószobából, egy apró konyhából és egy, a fürdőszoba felé lejtő padlóból állt. A hűtőszekrény állandóan zümmögött, a mosogató fölötti ablakból pedig paradicsomtövek sora látszott.
Számomra ez jelentette a biztonságot.
Trixie berohant a hálószobába.
– Ragaszthatok csillagokat a plafonra?
– Majd meglátjuk.
– Az azt jelenti, hogy nem.
– Azt jelenti, hogy majd meglátjuk.
Kinyitotta a szekrényt, és elhúzta a száját.
– Kicsi.
– A ruháid is azok.
Erre elnevette magát.
Mr. Alvarez a felhajtón várt ránk. Hetven év körüli lehetett, szürke munkásinget viselt, és az arca szinte semmilyen érzelmet nem árult el.
Rám nézett, aztán Trixie-re, végül a rozoga autómra.
– Dohányzik?
– Nem.
– Van kutyája?
– Nincs.
– A kislány a maga gyereke?
– Igen.
Bólintott.
– Nyolcszáz dollár havonta. Minden hónap első napján. Nincs szerződés. Nem szeretem a papírmunkát.
Majdnem elsírtam magam.
– Nem kér kauciót?
– Nem.
– Jelentkezési díjat?
– Nem.
– Jövedelemigazolást?
Hosszan rám nézett.
– Ki tudja fizetni a nyolcszáz dollárt?
– Igen.
– Akkor szombaton költözzenek be.
Ennyi volt az egész.
Hat dobozzal, két bőrönddel és egy matraccal érkeztünk, amit a nővérem adott nekünk. Trixie a hálószobában aludt, én pedig a nappali keskeny kanapéján.
Az első éjszaka olyan hangosan kopogott az eső a tetőn, hogy Trixie a takarójával együtt kijött.
– Nem tudok aludni.
Felemeltem a takarót.
– Gyere ide.
Odabújt hozzám.
– Tetszik az új házunk?
Körbenéztem a kis szobában.
– Azt hiszem, igen.
– Nekem a paradicsomok tetszenek.
– Nem a mieink.
– De nézni azért lehet őket.
Így kezdődött az új életünk.
