Régen azt hittem, hogy a szeretet azt jelenti, akkor is maradunk valaki mellett, amikor ő újra és újra eltaszít magától. Ma már azonban, visszatekintve, megértem, hogy a történetem legfájdalmasabb része nem az elutasítás volt. Hanem az a pillanat, amikor ráébredtem, hogy évekig egy fontos igazságot titkoltak el előlem.
Amikor hozzámentem Davidhez, tudtam, hogy a házasságunk nem lesz egyszerű. Nemcsak őt kellett szeretnem, hanem ki kellett érdemelnem a helyemet a lánya életében is.
Emily tizenhárom éves volt, amikor a mostohaanyja lettem. Két évvel korábban elveszítette az édesanyját rákban, és a gyász olyan falat emelt köré, amelyet nem tudtam áttörni. Azt mondogattam magamnak, hogy türelmesnek kell lennem. Ha elég sokáig, elég gyengéden szeretem, egyszer talán beenged az életébe.
Ezért próbálkoztam.
Elkészítettem az uzsonnáját, és apró üzeneteket rejtettem a szalvétájába. Késő estig fent maradtam, hogy jelmezeket varrjak, amikor az utolsó pillanatban szólt az iskolai rendezvényekről. Elvittem táncórára, végignéztem minden fellépését, megvettem azokat a dolgokat, amelyeket túl szégyenlősen mert csak kérni, és úgy szurkoltam neki, mintha a saját gyermekem lett volna.
Emily azonban gondoskodott róla, hogy mindig tudjam, hol a helyem.
Egy délután, miközben közömbös arccal kavargatta a gabonapelyhet a táljában, megszólalt:
– Csak azért vagyok kedves hozzád, mert apa ezt várja tőlem.
Rámosolyogtam.
– Semmi baj, Emily. Nem kell megjátszanod magad. Elég, ha őszinte vagy.
Egyenesen a szemembe nézett.
– Rendben. Akkor őszintén… szerintem te csak a helyettes vagy.
Ez az egyetlen szó mélyen belém égett.
**Helyettes.**
Az órákon át készített vacsorák valahogy mindig a földön végezték. A sült lecsúszott az asztalról. David születésnapi tortája leesett a pultról. Az apró üzeneteimet olvasatlanul dobta ki vagy otthagyta az iskolában.
Ennek ellenére nem adtam fel.
David mindent látott. Néha az asztal alatt megszorította a kezem, és halkan azt suttogta:
– Köszönöm. Egyszer majd megváltozik.
De ez a nap soha nem jött el.
Évekkel később David munka közben összeesett.
Szívroham.
Hirtelen. Kegyetlen. Végzetes.
Amikor a kórházba értem, az orvosok arcáról már tudtam, hogy nincs sok remény.
David még éppen magánál volt annyira, hogy megszorítsa a kezem.
– Sarah… – suttogta.
Közelebb hajoltam.
– Itt vagyok.
– Kérlek… ne add fel Emilyt. Dühös, mert elveszítette az anyját. Nem rád haragszik.
– Nem fogom feladni – ígértem. – Soha.
Tekintete az ablak felé tévedt.
– Van még valami… amit el kellett volna intéznem… neked. Már készültem…
Elhallgatott.
– David? Mit akartál mondani?
Halvány, bocsánatkérő mosoly jelent meg az arcán.
– Emily tudja… Kérdezd meg Emilyt…
Néhány perccel később a monitor egyetlen hosszú hangot adott.
Még sokáig ott ültem mellette, a kezét fogva.
Csak egyetlen mondat visszhangzott a fejemben:
**„Emily tudja.”**
De mit tudott?
Amikor kiléptem a váróterembe, Emily egyedül ült a sarokban, felhúzott térdekkel. A szeme vörös volt a sírástól, de az arca teljesen zárkózott maradt.
Meg akartam kérdezni tőle, mire gondolt az apja.
Valami azonban visszatartott.
Másnap, David temetése után, cipzár hangjára ébredtem.
Köntösben végigsétáltam a folyosón. Emily szobájának ajtaja nyitva állt.
Két bőrönd feküdt az ágyon, mellette egy sporttáska.
Tizennyolc éves volt. Feketébe öltözött. Az állkapcsa megfeszült, a tekintete üres volt.
– Emily… mit csinálsz?
– Szerinted?
– Éppen most veszítettük el őt. Kérlek, üljünk le és beszéljük meg.
– Nincs olyan, hogy „mi” – felelte, miközben becipzározta a táskát. – Soha nem is volt.
