1. RÉSZ
– Ha ennyire éhes az a gyerek, egye meg azt a zsemlét odakint az erkélyen. Az elkényeztetett gyerekekből gyenge felnőttek lesznek – mondta az anyósom, miközben vajjal összekent ujjakkal törte fel a homárt.
Ezek voltak az első szavak, amelyeket meghallottam, amikor beléptem a saját lakásomba.
Három órával korábban érkeztem haza a monterreyi üzleti utamról. Két héten át megállás nélkül dolgoztam, hogy lezárjak egy fontos szerződést annál a cégnél, ahol értékesítési igazgatóként dolgoztam. Kimerült voltam, egyik kezemben a magas sarkú cipőmet, mellettem a bőröndöm, de boldog voltam, mert végre újra láthatom a hároméves kislányomat, Camilát.
Minden hónapban 35 000 pesót utaltam az anyósomnak, Doña Carmennek, hogy vigyázzon Camilára, amíg dolgozom. Emellett én fizettem a bevásárlást, a rezsit, a bejárónőt, az apósom gyógyszereit, Daniel hitelkártyájának társkártyáját, sőt még Valeria apró luxuskiadásait is.
Meg voltam győződve arról, hogy a lányom biztonságban van a családdal.
Tévedtem.
Ahogy beléptem, az egész lakást tengeri herkentyűk illata lengte be. Az étkezőasztal roskadozott a garnélától, osztrigától, poliptól, homártól, ráktól és drága boroktól. Doña Carmen úgy nevetett az asztalfőn, mintha királynő lenne. A férjem, Daniel újra töltötte a poharát. Valeria és a barátja pedig videóra vették az egészet, mintha egy luxusétteremben vacsoráznának.
– Anya, ez még Acapulcónál is jobb – mondta Valeria. – Szerencse, hogy Mariana ilyen jól keres.
Doña Carmen hangosan felnevetett.
– Hát ezért dolgozik. Ha mi nem élvezzük a pénzét, akkor ki fogja?
Ekkor megláttak engem.
Azonnal csend lett.
Daniel felállt.
– Mariana… már visszaértél? Miért nem szóltál? Gyere, ülj le, még van bőven…
Félbeszakítottam.
– Hol van Camila?
Daniel lesütötte a szemét.
– Már evett. Azt hiszem, alszik.
Csakhogy Camila soha nem aludt este hétkor.
Berohantam a szobájába.
Üres.
A fürdőszoba.
Üres.
A nappali.
Üres.
A dolgozószoba.
Üres.
Akkor vettem észre, hogy az erkélyajtó be van zárva.
Kinyitottam.
Camila odakint ült egy apró műanyag széken, csak egy vékony pulóver volt rajta. Reszketett a hidegtől. A kis kezei jéghidegek voltak, és egy fél, kiszáradt zsemlét szorongatott.
Amikor meglátott, könnyek gyűltek a szemébe.
– Anya… most már bemehetek?
Abban a pillanatban valami összetört bennem.
Felkaptam az ölembe. Sokkal könnyebbnek éreztem, mint amilyenre emlékeztem. Hideg volt. Sápadt. Rettegett.
Mögöttem az asztalon még mindig ott gőzölögtek a meleg ételek.
– Mit tettetek a lányommal? – kérdeztem meglepően nyugodtan.
Doña Carmen megtörölte a száját.
– Ne dramatizálj, Mariana. A gyerekeknek úgysem való a tenger gyümölcse. Egy kis nélkülözés csak erősíti a jellemüket. Úgy bánsz vele, mintha hercegnő lenne.
Valeria felnevetett.
– Ezért lesznek a lányok ennyire elkényeztetettek.
Danielre néztem, várva, hogy legalább egy kis bűntudatot lássak rajta.
Ő azonban csak sóhajtott.
– Mariana, ne csinálj ekkora ügyet ebből. Anyám tudja, hogyan kell gyereket nevelni. Camilának meg kell tanulnia, hogy nem kaphat meg mindig mindent.
Még szorosabban öleltem magamhoz a lányomat.
– Igazad van – mondtam halkan.
Mindannyian értetlenül néztek rám.
Camilával a karomban elindultam az ajtó felé. Mielőtt kiléptem volna, még egyszer visszafordultam.
– Holnaptól mindannyian megtanuljátok, milyen érzés nélkülözni.
Senki sem értette, mire gondolok.
Senki sem sejtette, hogy ez lesz az utolsó fényűző lakomájuk, amelyet az én pénzemből élvezhetnek.
És fogalmam sem volt arról, milyen szörnyű igazságot fogok még felfedezni.
