A várandós lányom berohant az irodámba, az arcát friss zúzódások borították. A férje – a város közkedvelt polgármestere – nyugodtan besétált utána, majd becsukta az ajtót.
– Ugyan, kit fognak hinni? – nevetett. – A tisztelt polgármestert vagy egy hisztis, hormonoktól vezérelt háziasszonyt?
Nem kiabáltam. Nem támadtam rá.
Csak megigazítottam a zakómra csíptetett mikrofont, és a háta mögött lévő kamera pirosan világító jelzőfényére mutattam.
– Hárommillió néző hallotta az előbbi vallomását – mondtam nyugodtan.
A lányom, Elena, remegve állt előttem. Hét hónapos terhes volt. Az egyik szeme bedagadt, a szája felszakadt, a nyakán sötét foltok húzódtak.
Egy pillanatra csak anya voltam.
A következő pillanatban viszont ismét az a nő lettem, aki harminc évet töltött a média világában.
Nyugodt.
Higgadt.
Könyörtelen.
Grant Voss polgármester elegáns öltönyben állt az irodámban. A város példaképe. A családok védelmezője. A politikus, akit mindenki szeretett.
– Elena mostanában túl érzékeny – mondta könnyed mosollyal. – Tudja, milyen a terhesség. A nők ilyenkor hajlamosak túlreagálni a dolgokat.
A lányom összerezzent a hangjától.
– Megütötte? – kérdeztem.
Grant felnevetett.
Nem idegesen.
Nem zavartan.
Hanem úgy, ahogy a kamerák előtt szokott.
– Margaret, maga túl intelligens ahhoz, hogy ilyen ostobaságokat higgyen.
Az irodám a negyvenharmadik emeleten volt, az állam legnagyobb televíziós hálózatának központjában. Az üvegfalakon túl szerkesztők és riporterek dolgoztak, a képernyőkön hírek és adatok villogtak.
De abban a pillanatban csak Elena reszketését láttam.
Grant közelebb lépett hozzá.
– Mondd meg anyádnak, hogy elestél.
– Ez nem családi ügy – válaszoltam. – Ez bántalmazás.
Mosolya egy pillanatra megfeszült.
– Tényleg azt hiszi, hogy bárki elhiszi ezt? Nekem? Annak az embernek, aki újjáépítette a várost az árvíz után?
Lassan felemelte a kezét.
Elena ösztönösen hátrahúzódott.
Ez mindent elárult.
– Kit fognak hinni? – ismételte. – Engem vagy egy instabil, várandós nőt?
Nyugodtan az asztalra tettem a kezem.
Ő ezt félelemnek hitte.
Pedig tévedett.
– Elena, gyere ide mellém – mondtam.
– Nem megy sehova – vágta rá Grant.
De Elena mégis elindult.
Lassan.
Reszketve.
Amikor mellém ért, átkaroltam a vállát.
Grant arca elsötétült.
– Vigyázzon, Margaret. Egy televízió könnyen elveszítheti a támogatóit. Balesetek pedig bárkivel történhetnek.
Ott volt a fenyegetés.
Nyíltan.
Minden leplezés nélkül.
Ekkor megérintettem a zakómra csíptetett mikrofont.
Grant tekintete azonnal odakapott.
Először láttam bizonytalanságot az arcán.
Elmosolyodtam.
– Grant – mondtam halkan –, élő adás közben sétált be az irodámba.
Az arca elsápadt.
A mögötte lévő kamera felé mutattam.
A piros lámpa folyamatosan világított.
– Hárommillió néző figyel minket – mondtam. – És egyre többen kapcsolódnak be.
