Minden szombaton Steven elment „meglátogatni a szüleit”, de valami nem stimmelt. Egy új ing, egy ékszerről szóló blokk, és a gyenge kifogások, amiket adott, mind felkavarták a gondolataimat, így úgy döntöttem, követem őt. Amit felfedeztem, mindent megkérdőjelezett, amit eddig a férfiról hittem, akit szeretek.
Steven-nel élni olyan volt, mint az igazi boldogság — legalábbis régen így éreztem. Két évig elválaszthatatlanok voltunk. Az a fajta pár voltunk, akiktől mások a szemüket forgatták. Steven figyelmes volt, szellemes, és igen, makacs, mint egy öszvér, ha arról volt szó, hogy beismerje, ha tévedett.
Ez a makacsság valaha még bájosnak is tűnt. Most viszont úgy éreztem, falat emel közénk.
A táncstúdióm volt a menedékem, a büszkeségem és az örömöm. Látni, ahogy a tanítványaim magabiztossá és kecsessé válnak, minden hosszú napot megért. Gyakran kívántam, bárcsak Steven is eljönne velem, akár csak egy órára. De mindig volt valami kifogása.
„Két ballábas vagyok” – szokta viccelni. „Nem akarod, hogy elriasszam a vendégeidet.”
Mostanában viszont valami megváltozott.
Minden szombaton eltűnt, és azt állította, a szüleit látogatja meg. Eleinte nem zavart. Mindenkinek kell egy kis idő a családjával, nem? De hónapok múltán, mikor mindig elutasított, ha velementem volna, egyre nyugtalanabb lettem.
Aztán jött az ing.
Nem láttam még rajta – puha volt, stílusos, teljesen eltérő a megszokott választásaitól.
„Ez új?” – kérdeztem könnyedén, miközben összehajtogattam a ruhákat.
„Ja, igen” – válaszolta, fel sem nézve a laptopjából. „Akciósan vettem nemrég.”
Steven gyűlöli a vásárlást!
Akkor még nem szóltam semmit. Pár nappal később megtaláltam a blokkot.
Nem kutakodtam. Félig kilógott a szemetesből, mintha csak hívogatott volna. Egy ékszerüzletből származott. A szívem kihagyott egy ütemet. Steven nem említette, hogy ékszert vett volna. És nem is kaptam tőle mostanában semmit.
„Hé, Steven” – próbáltam könnyednek tűnni aznap este. „Mostanában… elég elfoglalt vagy. Minden rendben?”
„Elfoglalt?” – nevetett, fel sem nézve a telefonjából. „A munka kicsit pörgős volt, de semmi különös. Miért?”
„Csak úgy.” – Erőltetett mosollyal dőltem vissza a párnákra. De az agyam ezerrel pörgött.
Kinek vette azt az ékszert?
A szombat reggelek elviselhetetlenné váltak. Nézni, ahogy felhúzza a cipőjét és elindul – lassú kínzás volt.
„Később találkozunk” – mondta, egy gyors puszit nyomva az arcomra, majd elindult.
Aznap este álmatlanul forgolódtam, a gondolataim szinte kiabáltak. Mire a hajnal besütött a függönyön, eldöntöttem: a következő szombaton utánajárok, mit titkol Steven.
***
Szombat reggel detektívként kezdtem a napot.
Reggelinél nyugodtan megvajaztam a pirítósom, kávét kortyolgattam, és könnyed hangon mondtam: „Ma is órát tartok, úgyhogy délelőtt nem leszek otthon.”
Steven mosolygott, miközben felvette a kabátját. „Rendben. Később találkozunk.”
„Üdvözlöm a szüleidet” – tettem hozzá egyenletes hangon.
Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, akcióba lendültem. A szívem a torkomban dobogott, ahogy napszemüveget, sálat és a kulcsokat felkapva, „feltűnésmentes” kabátot húztam magamra. Beültem a kocsimba.
„Detektív Klára szolgálatra” – morogtam magamnak, hogy bátorságot gyűjtsek.
Steven autóját könnyű volt kiszúrni. Óvatos távolságból követtem, próbálva nem remegni a kormány mögött. Aztán letért a megszokott útról – az üzleti negyed felé. A gyomrom összeszorult.
Mit kereshet ott?
Egy kis kávézóhoz érkezett, az ablakok alatt színes virágládák sorakoztak. A lélegzetem is elakadt, amikor kiszállt az autóból.
És akkor megláttam **őt** – egy szőkét.
Magas volt, elegáns, kifinomult – mintha egy kifutóról lépett volna le.
Steven elmosolyodott, odalépett hozzá, majd együtt bementek. Kényelmesen viselkedtek egymás társaságában, nevettek, beszélgettek, mintha régi barátok lennének.
**Ki ez a nő?**
Az arca ismerősnek tűnt, de nem tudtam hova tenni. A szívem zakatolt. Nem hagyhattam ennyiben. Követnem kellett őket.
***
Amikor beszálltak Steven autójába, megfeszítettem az ujjaimat a kormányon, és tovább követtem őket. Áthaladtunk az üzleti negyeden, ismeretlen utcákon.
Hová mennek?
Steven mindig azt mondta, a szombatjai a családról szólnak – ez most nem úgy tűnt.
Egy modern parkolóban álltak meg. A felirat a napsütésben csillogott: **egy táncstúdió**.
Egy táncstúdió? Ez valami vicc? Steven, aki szerint inkább bokáját törné el, mint hogy táncoljon, itt van?
Pár parkolóval arrébb álltam meg, gyorsan kiszálltam, a sálat szorosabbra húztam, a napszemüveg az orromon. A stúdió ajtaja résnyire nyitva volt. Beléptem, és a fal mellett lapulva bekukucskáltam.
Steven a terem közepén állt, a kezét a nő kezében tartva.
Mozdulatai esetlenek voltak, lépései távol álltak a kecsességtől, de **táncolt**. Néztem őket, és minden másodperccel egyre jobban összeszorult a mellkasom.
Azt mondta, utál táncolni! Hogy sosem csinálná. És most meg itt van?
A tekintetem a nőre vándorolt. Az a mozgás… túl ismerős. A fejfordítás, a lépések precizitása… egy pillanat alatt beugrott.
**Daisy!**
Daisy nem csak egy random nő volt. Ő az egyik tanítványom volt. Az, aki pár hónapja kilépett, mondván „személyes okok” miatt nem tudja folytatni.
És most itt van, nemcsak a koreográfiámat lopja, hanem **a barátomat is**!
Ez már nemcsak árulás. Ez arculcsapás. Steven pontosan tudta, mit jelent nekem a stúdióm. Forrt bennem a düh. Eszem ágában sem volt csendben távozni.
Elővettem a telefonom és felhívtam Jasont, az egyik oktatótársamat.
– Jason, tudsz jönni a stúdióhoz? Küldöm a címet – suttogtam dühösen.
– Mi történt? – kérdezte aggodalmasan.
– Később elmagyarázom. Csak gyere gyorsan. Hozd el a fellépő ruh
ám is a szekrényből. Duplán fizetek, ha sietsz.
Jason érezhette, hogy nagy a baj, mert negyedóra múlva már ott is volt, a kezében egy ruhazsák.
Felvettem a leglátványosabb fellépőruhám – csillogó, feltűnő darab volt, aminek nem lehetett ellenállni.
– Ezt most… megcsináljuk? – kérdezte Jason, még mindig kissé értetlenül, de hajlandó követni.
– Meg. És most – mondtam határozottan.
Jasonnal az oldalamon bevonultam a stúdióba, minden lépésemet megfontoltan, fejjel magasra tartva tettem meg.
Steven ledermedt, a színe kifutott az arcából. Daisy mosolya eltűnt, helyét zavart arckifejezés váltotta fel.
– Klára? – hebegte Steven, közelebb lépve.
Nem válaszoltam. Csak Jason felé intettem, és táncolni kezdtünk – szenvedéllyel.
Ami ezután következett, az egyenesen lélegzetelállító volt. Minden lépés, fordulat, drámai szünet tele volt jelentéssel. Jason és én úgy táncoltunk, mintha a világ figyelne bennünket – erőteljesen, áramló mozdulatokkal, amiket lehetetlen volt levenni a szemről.
Amikor a zene elhallgatott, minden szem ránk szegeződött. Először Daisy-re néztem – jégcsapként csilingelt a hangom:
– Többet nem vagy szívesen látott vendég a stúdiómban. Már így is eleget loptál. A koreográfiámat… és a barátomat.
Aztán Steven felé fordultam. Úgy néztem rá, mintha szét akarnám szedni a pillantásommal.
– Táncolj, amíg le nem esik a lábad – mondtam hidegen. – Csak ne velem.
Megfordultam és kiviharzottam a stúdióból. Hallottam, ahogy Steven utánam kiált:
– Drágám! Kérlek! Érted csináltam!
A hangja kétségbeesett volt, de meg sem torpantam.
Aznap lecseréltem a lakás zárját, összepakoltam Steven cuccait, és szépen az ajtó elé tettem. Ideje volt, hogy máshol keressen helyet a keringéséhez.
***
Másnap reggel beléptem a stúdiómba. A megszokott levendulás tisztítószer illata fogadott, de alig nyugtatott meg. Munkába akartam temetkezni, elűzni minden Stevennel kapcsolatos gondolatot.
– Ez az én helyem – mondtam magamnak. – Az én menedékem.
De ahogy befordultam a saroknál, megdermedtem.
Steven állt ott. Egy hatalmas rózsacsokrot tartott. Szépen fel volt öltözve – abban az ingben és egy új nadrágban.
A táskám lecsúszott a vállamról.
– Mit keresel itt?
Letette a csokrot a padra, majd felém fordult. Valaki elindította a zenét, és lassan, Steven kinyújtotta felém a kezét.
Egy pillanatig csak álltam, nem tudva, ordítsak-e vagy hagyjam, hogy a kíváncsiság legyőzzön. Steven közelebb lépett, szemét az enyémbe fúrva. Aztán… táncolni kezdett.
Mozdulatai simák és határozottak voltak, tökéletesen kidolgozottak. Azonnal felismertem a koreográfiát – én tanítottam.
**Mi történik itt?**
Pár lépésre tőlem megállt, még mindig nyújtva felém a kezét. A testem előbb mozdult, mint az elmém – és elfogadtam.
A zene körülölelt minket. Lépéseink összhangban voltak, kerete erős és stabil volt. Ez volt az a tánc, amiről mindig is álmodtam, hogy együtt táncoljuk.
Ahogy a zene elcsendesedett, Steven letérdelt, és előhúzott egy kis bársonydobozt.
– Érted tanultam meg. Azt akartam, hogy ez a pillanat tökéletes legyen. Szeretlek, Klára. Hozzám jössz feleségül?
Könnyek gyűltek a szemembe. Bólintottam és suttogtam:
– Igen.
Hirtelen taps tört ki. A stúdió ajtaja kivágódott. A barátaim, a szüleim és még Steven szülei is berontottak, nevetve és éljenezve.
– Meglepetés! – kiáltotta Mia, a legjobb barátnőm, egy üveg pezsgőt lóbálva.
Steven nevetett, átölelt.
– Mindenki tudott róla – súgta.
Anyukám könnyek között ölelt meg, Steven anyukája pedig zsebkendővel törölgette a szemét.
Később Steven odahajolt hozzám:
– Lefoglaltam a közeli éttermet mindannyiunknak. Ma este rendesen megünnepeljük.
Az este varázslatos volt – tele nevetéssel, koccintással, boldog könnyekkel. Miközben Steven fogta a kezem, tudtam, hogy ez életem legboldogabb napja.
