A kisfiam véletlenül elszólta magát, hogy egy titokzatos nő rendszeresen járt a házunk emeletére, miközben én dolgoztam.
Meg voltam győződve róla, hogy a férjem viszonyt folytat.
Az igazság azonban egészen más volt, mint amit valaha el tudtam volna képzelni.
⸻
Csend ült a házra.
Az ágyunk mellett álltam, és Leo apró pólóit hajtogattam.
A komódon ott feküdt anyám selyemsálja.
Három hónap telt el a temetése óta, de még mindig őrizte finom jázminillatát.
Felvettem.
Az arcomhoz szorítottam.
Mélyet lélegeztem.
– Anya… megint sírsz?
Leo állt az ajtóban.
Két különböző zokni volt rajta, a kezében pedig egy gyümölcslé.
– Nem, kicsim.
Csak megéreztem nagymama illatát.
– Nagyi virágillatú volt.
– Igen.
Felmászott az ágyra.
Ekkor vettem észre valamit.
Ezüstszínű festék volt a hüvelykujján.
És egy másik folt a könyökén.
Biztos voltam benne, hogy tegnap esti fürdéskor még nem volt ott.
– Leo, ez micsoda?
– Festék.
– Tudom, hogy festék. De honnan?
– Rajzszakkörről – szólt közbe Mark a folyosóról.
Kávéval a kezében lépett be.
– Egész héten bolygókat és csillagokat festenek.
Aztán rám mosolygott.
Arra a különös, visszafogott mosolyára, amelyet az utóbbi időben egyre gyakrabban láttam rajta.
Mintha valami titkot őrizne.
– Nem jön le?
– Ismered Leót. A kádban minden vizes lesz… kivéve ő maga.
– Pedig megfürödtem! – kiáltotta Leo, majd leszaladt.
Mark gyors puszit nyomott a homlokomra.
– Fáradtnak tűnsz.
– Jól vagyok.
– Három nap múlva lesz a tizedik házassági évfordulónk.
Ugye nem felejtetted el?
– Nem.
– Jó.
Megint rápillantott a telefonjára.
Mosolygott.
Majd gyorsan zsebre tette, mielőtt láthattam volna a kijelzőt.
– El kell mennem egy órára.
– Szerdán délelőtt? Nem dolgozol?
– Csak egy kis elintéznivaló.
Figyeltem, ahogy elmegy.
És megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy csak képzelődöm.
A gyász furcsa dolgokat tesz az emberrel.
Anyám mindig azt mondta:
A gyanakvás csak olyan szeretet, amely nem találja a helyét.
Másnap este tiszta törölközőket vittem a vendégszobába.
Az ajtó azonban zárva volt.
– Mark?
Miért van bezárva?
– Tényleg?
Biztos beragadt.
Majd megnézem.
– Hol a kulcs?
– Valahol.
Ne foglalkozz vele.
Sokáig álltam az ajtó előtt.
Aztán elsétáltam.
Mert egy jó feleség bízik.
Legalábbis ezt hittem.
Másnap délután Leóval vásárolni mentünk.
– Mit kell vennünk?
– Tejet.
Almát.
Kenyeret.
És valamit vacsorára.
Leo boldogan ismételgette.
A bolt tele volt emberekkel.
A pénztár felé tartottunk.
Először éreztem hetek óta, hogy könnyebb lélegezni.
Egészen addig…
amíg Leo hirtelen meg nem fogta a karomat.
– Anya!
Nézd!
Arra a nőre mutatott, aki a péksütis pultnál állt.
– Ő az!
– Kicsim…
halkabban.
– Ő az a néni, aki akkor jön hozzánk, amikor te dolgozol!
A tej majdnem összeroppant a kezemben.
Lassan letettem.
– Mit csinál nálunk?
– Játszik.
– Hol?
– Fent.
A szobában.
– Kivel?
– Apával.
De titok.
Apa azt mondta, nem szabad elmondani.
Megfagyott bennem a vér.
Tíz év.
Tíz év házasság.
És most a kisfiam azt mondta, hogy egy idegen nő jár hozzánk, amikor én nem vagyok otthon.
Kifizettem a bevásárlást.
Szinte semmit sem hallottam abból, amit a pénztáros mondott.
– Anya…
mérges vagy?
– Rád nem.
Még nem voltam dühös.
Valami sokkal hidegebbet éreztem.
Hirtelen minden apró részlet értelmet nyert.
Leo festékes keze.
A bezárt vendégszoba.
Mark titkolózása.
A telefonja.
A mosolya.
Újra a nő felé néztem.
Harminc év körüli lehetett.
Zöld ruhát viselt.
A vállán vászontáska lógott.
– Leo…
hányszor jött hozzánk?
A kisujjain számolni kezdett.
– Sokszor.
Mindig akkor, amikor dolgozol.
És hozza a hosszú táskáját.
– Milyen hosszú táskát?
– Amiben a pálcikák vannak.
Pálcikák.
Ecsetek?
Nem tudtam másra gondolni.
Már éppen kifelé indultam…
amikor megálltam.
Nem.
Most kell megtudnom az igazat.
Odamentem hozzá.
– Elnézést…
A nő megfordult.
Rám nézett.
Aztán Leóra.
Valami különös felismerés suhant át az arcán.
– Ismeri a fiamat?
Sokáig hallgatott.
– Szerintem…
beszéljen a férjével.
– Magát kérdeztem.
– A nevem Nora.
Marknak dolgozom.
Magánügy.
Megígértem neki, hogy nem mondok semmit.
A szó…
magánügy…
mintha késsel hasított volna belém.
Hazarohantam.
Újra hívtam Markot.
Nem vette fel.
Otthon felrohantam az emeletre.
A vendégszoba még mindig zárva volt.
Leo utánam jött.
– Apa kulccsal nyitja.
A munkatáskájában tartja.
Csak ő és a festékes néni mehetnek be.
Még nincs kész a meglepetés.
Leroskadtam a lépcsőre.
Már biztos voltam benne.
Minden összeállt.
Egy titkos szoba.
Egy idegen nő.
Festék.
Bezárt ajtó.
Titkolózás.
Megcsal.
A telefonom rezgett.
Mark üzenetet küldött.
Egy fényképet.
A vendégszoba volt rajta.
A fal felét egy hatalmas festmény borította.
Kék ég.
Ezüst csillagok.
És egy nő arca.
Anyám arca.
Pontosan olyan szemekkel…
amilyenekre emlékeztem.
A kép alatt négy sor állt.
“Tegnap készítettem.”
“Még nem akartam megmutatni.”
“Kérlek, menj fel.”
“Szeretlek.”
Újra megnéztem a képet.
A festéket.
Az ezüst csillagokat.
Leo ujján a foltot.
A bezárt ajtót.
Nora festékes kezét.
Minden bizonyíték…
amelyet eddig a hűtlenség bizonyítékának hittem…
egyetlen pillanat alatt teljesen más értelmet kapott.
– Istenem…
Teljesen tévedtem.
Leóra néztem.
– Gyere, kicsim.
Visszamegyünk a boltba.
– A festékes nénihez?
Bólintottam.
– Igen.
Bocsánatot kell kérnem tőle.
Húsz perccel később Nora éppen az autójába pakolt.
– Nagyon sajnálom – mondtam.
– Borzalmas dolgokat feltételeztem.
Elmosolyodott.
– Mark négy hónapja keresett meg.
Egy cipősdoboznyi fényképet hozott az édesanyjáról.
Azt kérte, fessek róla egy portrét, hogy minden este láthassa.
Könnyek szöktek a szemembe.
– A csillagokat pedig Leo festette.
Mark azt mondta neki, hogy a nagymamája imádta a csillagos eget.
Ezért járt fel mindig segíteni.
Leo büszkén szorította a kis ecsetet.
– Nem lett volna szabad elmondanom.
– A legfontosabbat nem mondtad el – mosolygott Nora.
– Azt mára tartogattuk.
Amikor hazaértünk, Mark már a tornácon várt.
– Sajnálom.
Felvezetett az emeletre.
Kinyitotta az ajtót.
Anyám nézett vissza rám a falról.
Pontosan úgy.
A mennyezeten pedig százával ragyogtak a félig elkészült ezüst csillagok.
Leroskadtam a padlóra.
Három hónap után először igazán kisírtam magam.
Mark mellém térdelt.
– Nem tudtam, hogyan segítsek.
Annyira bezárkóztál.
– Tudom…
Én is elveszítettem önmagamat.
Leo felmászott az ágyra.
Belemártotta az ecsetét az ezüst festékbe.
– Anya…
Gyere.
Fejezzük be együtt az utolsó csillagot.
