1. rész
Három héttel a feleségem halála után elvittem újszülött ikerlányaimat a bevásárlóközpontba, hogy megvegyem azokat a sárga rugdalózókat, amelyeket még ő választott ki. Amikor mindkét baba egyszerre szorult pelenkacserére, csak egyetlen lehetőségem maradt. Egy nő azonban a legnehezebb napomat nyilvános jelenetté változtatta – de nem úgy, ahogy azt elképzelte.
Aznap reggel az autóban ültem a bevásárlóközpont parkolójában. Ivy és Lily békésen aludtak a babakocsiban, miközben újra meghallgattam Claire egyik régi hangüzenetét, amelyet még a szülés előtt küldött.
– Mason, kérlek, ne felejts el cipzáras rugdalózókat venni!
A felvételen felnevettem.
– Mi baj a gombosakkal?
– Hajnali háromkor majd rájössz – nevetett Claire. – Hidd el, előbb fogsz sírni, mint a babák.
Ösztönösen végigsimítottam a jegygyűrűmön.
– Rendben – hallatszott a saját hangom a felvételen. – Akkor cipzáras lesz.
– És sárga! – tette hozzá. – Mindenki rózsaszínt vesz. Ők babák, nem muffinek.
Elmosolyodtam.
A mosoly azonban egy pillanat alatt könnyekké változott.
Claire már három hete nem volt velem.
Még mindig gyakran megfordultam, hogy mondjak neki valamit, mielőtt eszembe jutott volna, hogy nincs ott.
Mindenki azt mondta, milyen bátor vagyok, ami egyedül nevelem az ikreket.
Pedig nem voltam bátor.
Csak kimerült, összetört és rémült.
Minden nap próbáltam túlélni.
De Claire sárga rugdalózókat szeretett volna.
Ezért kiszálltam az autóból.
– Gyerünk, kislányok – suttogtam, miközben megfogtam a babakocsi fogantyúját. – Ezt anya kedvéért tesszük.
⸻
A bevásárlóközpont túl világosnak és túl zsúfoltnak tűnt.
Mindenütt teljes családokat láttam.
A bababoltban gyorsan megtaláltam a sárga rugdalózókat.
– Anyának igaza volt – mondtam Lilynek. – A gombok tényleg rémálmok.
Betettem két szettet a kosárba.
Ekkor Ivy hangosan sírni kezdett.
Alig fél másodperccel később Lily is.
– Tudom, tudom – mondtam nyugodtan. – Apa már intézi.
Félrehúztam a babakocsit, és először Ivyt ellenőriztem.
Teljesen átázott.
– Jaj, bogaram… ez bizony komoly ügy.
Lily is nyugtalanul rugdalózott.
Őt is pelenkázni kellett.
Felkaptam a pelenkázótáskát, és a mosdók felé siettem.
⸻
A férfimosdó szinte üres volt.
Körülnéztem.
Nem volt pelenkázó.
Egy férfi, aki éppen kezet törölt, együttérzően rám nézett.
– Nincs itt pelenkázó. Nekem is ugyanez volt a gond múlt hónapban.
Összeszorult a gyomrom.
– Tudja, merre van a családi mosdó?
– Azt hiszem, a bevásárlóközpont másik végében.
A lányok egyre hangosabban sírtak.
Kimentem a folyosóra, és odaléptem egy biztonsági őrhöz.
– Elnézést, segítségre lenne szükségem.
– Miben segíthetek?
– Hol van a legközelebbi családi mosdó? A lányaimat azonnal tisztába kell tennem.
Az őr sajnálkozva nézett rám.
– Sajnos ebben a szárnyban felújítás miatt zárva van.
– És a férfimosdó?
– A pelenkázót múlt héten leszerelték.
Hitetlenkedve néztem rá.
– Vagyis a családi mosdó zárva, a férfimosdóban pedig semmi?
– Sajnos igen.
Ivy már annyira sírt, hogy remegtek az apró kezei.
Az őr a folyosó végére mutatott.
– A keleti szárnyban van még egy. Oda úgy tizenöt-húsz perc eljutni.
Húsz perc.
Egy háromhetes újszülöttnek ez egy örökkévalóság.
Egy arra sétáló nő megjegyezte, hogy a női mosdóban van pelenkázó, majd amikor arra néztem, rögtön hozzátette:
– Oda nem mehet be. Maga férfi.
– Tudom. De nincs más lehetőségem.
– Ez nem az én problémám.
És elsétált.
Ott álltam két síró újszülöttel.
Eszembe jutott Claire hangja.
– Beszélj hozzájuk, Mason. Még ha butaságnak is érzed. Felismerik a hangodat.
Leguggoltam a babakocsi mellé.
– Kislányok – mondtam halkan –, gyorsak leszünk. Mindenkit tiszteletben tartunk. Apa vigyáz rátok.
Ivyt a hordozóba tettem, Lily maradt a babakocsiban.
Megálltam a női mosdó ajtaja előtt.
Utáltam ezt a döntést.
De a lányaimat jobban szerettem, mint amennyire féltem mások ítélkezésétől.
Kinyitottam az ajtót.
– Elnézést kérek! – szóltam hangosan. – Újszülött ikreim vannak. A férfimosdóban nincs pelenkázó, a családi mosdó pedig zárva van. Két perc alatt végzek.
Senki sem válaszolt.
Óvatosan lefektettem Ivyt a pelenkázóra.
– Tudom, bogaram – suttogtam. – Apa siet.
Ekkor nyílt az ajtó.
Magassarkú kopogott végig a csempén.
Megfordultam.
Egy krémszínű blézert viselő nő állt a mosdókagylóknál.
A névtábláján ez állt:
Patricia.
